Vannak edzők, akik rendszereket építenek. Vannak, akik eredményeket szállítanak. És vannak nagyon kevesen, akik közben karaktert, identitást és futballkultúrát is adnak egy klubnak. Bognár György ebbe az utóbbi kategóriába tartozik.

Ezért sem lepett meg senkit Pakson, hogy Böde Dániel hosszabbítása után néhány órával az ő maradása is hivatalossá vált. Szinte törvényszerű volt. Tavaly is egymás után jelentették be a szerződéshosszabbításaikat, most is ugyanaz történt. Mintha ezzel is azt üzennék: ez a történet még mindig nem ért véget.

És őszintén szólva nehéz is lenne elképzelni a mai Paksot Bognár György nélkül.

Régóta ismerem személyesen. Már játékosként is az egyik kedvencem volt. Nem azért, mert hangosabb lett volna a többieknél, vagy mert rá épült volna körülötte a futballmítosz. Hanem azért, mert fifikás volt. Technikás. Olyan futballista, aki gondolkodott a pályán. Aki előbb látta meg a játékot, mint sokan mások. Nem a hangerőből élt, hanem a futballintelligenciából.

Edzőként ugyanezt érzem rajta.

Nagyon jól meccsel. Talán ez az egyik legnagyobb erőssége. Nem ragad bele a saját elképzeléseibe, nem makacsul bizonygatja, hogy márpedig az eredeti terv működni fog. Érzi a mérkőzéseket. Érzi a ritmust, a veszélyt, az ellenfél gondolatait, a saját csapata állapotát. És amikor kell, belenyúl a meccsbe.

Sokszor nézem a Paks mérkőzéseit, és azt érzem, hogy Bognár György néhány perc alatt megérzi, mire fog kifutni egy találkozó. Mikor kell gyorsítani. Mikor kell visszavenni. Mikor kell szerkezetet váltani. Mikor kell egyszerűsíteni a játékot. Mikor kell beleállni a káoszba.

Ez nem tananyag. Ez ösztön és tapasztalat együtt.

A magyar futballban rengeteg edző dolgozik kidolgozott prezentációkkal, modern futballszavakkal, taktikai divatokkal. Bognár György közben sokszor úgy ül a kispadon, mintha az egész világ nem érdekelné különösebben. Aztán kilencven perc után megint ott van az eredmény, megint működik a csapata, megint mindenki arról beszél, hogyan csinálja.

Pedig a válasz valószínűleg egyszerűbb, mint sokan hinnék.

Nagyon érti a futballt.

És nagyon érti az embereket is.

A játékosai mindenhol imádták és imádják. Ez nem véletlen. Egy öltöző pontosan érzi, ha valaki mellébeszél. Ha valaki szerepet játszik. Ha valaki csak kifelé akar erősnek látszani. Bognár György viszont nem ilyen. Nála mindig azt érzed, hogy ugyanaz az ember marad kamerák előtt, edzésen, meccs közben vagy egy vereség után is.

Talán ezért működik vele ennyi futballista.

Mert őszinte.

És ez a tulajdonság ma már lassan ritkább, mint egy jó irányító középpályás.

A meccs utáni nyilatkozatait például kifejezetten kedvelem. Azért, mert soha nem beszél mellé. Nem kerüli a forró kását. Nem csomagolja selyempapírba a valóságot. Kimondja, amit gondol. Akkor is, ha saját játékosairól kell beszélnie. Akkor is, ha ez fájdalmat okozhat neki. Akkor is, ha vereség után kell elemeznie.

A magyar futballközegben ez különösen ritka.

Sokan nyilatkoznak úgy, mintha minden mondatukat három kommunikációs tanácsadó engedélyezte volna előtte. Óvatos mondatok, steril válaszok, semmitmondó panelek. Bognár György közben odaáll, és elmondja a frankót.

Emiatt lehet szeretni.
És emiatt lehet utálni is.

De legalább valódi.

A Pakssal közösen felépített története pedig már régen túlmutat azon, hogy ki hányadik helyen végez egy szezonban. Persze az eredmények önmagukban is erősek. Az elmúlt öt évben három kupadöntő, két Magyar Kupa-győzelem, dobogós bajnoki helyezések, újabb és újabb nemzetközi kupaszereplések lehetősége.

Csakhogy a Paks ennél többet adott a magyar futballnak.

Identitást.

Egy olyan korszakban, amikor sok klub identitás nélkül sodródik, Paksról pontosan tudod, milyen csapat. Tudod, mire számíthatsz tőlük. Tudod, milyen karakterű játékosokat keresnek. Tudod, hogyan akarnak futballozni. És azt is tudod, hogy nem akarnak másnak látszani.

Ez nagyon nagy dolog.

A magyar futballban ugyanis rengetegen próbálnak másolatok lenni. Külföldi minták gyengébb verziói. Paks közben önmaga maradt. Magyar játékosokra épít. Saját karaktere van. Nem akarja megjátszani magát.

És ennek az egésznek Bognár György az arca.

Sőt, ennél több.

Ő maga a rendszer.

Sokan még mindig úgy beszélnek róla, mintha valami furcsa kivétel lenne a magyar futballban. Pedig lehet, hogy inkább az lenne a normális, amit ő képvisel. Egy olyan edző, aki érti a játékot, érti az öltözőt, mer dönteni, mer őszinte lenni, és közben eredményes is.

A futball végül mindig visszabontja a sallangokat.

A pályán nem lehet elbújni prezentációk mögé. Nem lehet megmagyarázni a rossz döntéseket idegen szavakkal. Ott végül mindig az marad meg, hogy működik-e egy csapat vagy sem.

Bognár György csapatai pedig működnek.

Nem mindig tökéletesen.
Nem mindig látványosan.
Nem mindig hibátlanul.

De élnek.

Van karakterük, ritmusuk, önbizalmuk és hitük. És ez rengeteg edzőnél hiányzik.

Paks ezért nem egyszerűen megtartotta az edzőjét.

Megerősítette saját identitását.

És valahol talán a magyar futballnak is üzent vele: még mindig van helye az ösztönös, őszinte, futballszagú embereknek ebben a sportágban.