Negyven éve történt, de ma is ugyanúgy fáj. Vannak futballmeccsek, amelyek véget érnek a lefújással, és vannak olyanok, amelyek egy egész ország emlékezetében tovább élnek.

Nyolc éves voltam, és ez az első igazi futballemlékem.

Mármint olyan futballemlék, amit fel tudok idézni úgy, ahogy nagyjából megtörtént. Mert mindenre azért nem emlékezhet az ember. Sem ennyi idő távlatából, sem azért, mert akkor még csak nyolc éves voltam.

Arról is vannak emlékeim, hogy kint voltunk a Népstadionban azon a meccsen, amikor a felkészülési mérkőzésen 3–0-ra intéztük a brazilokat. Lefújás után összetett kérdéssel hoztam lehetetlen helyzetbe apámat:

„Ugye mostantól megnyerjük az összes meccsünket, és akkor mindig Magyarország lesz a világbajnok?”

Apám csak megsimogatta a fejemet, ami ugye minden kisdrazsénak azt jelenti ebben a leosztásban, hogy az apja azt válaszolta neki, hogy „igen”. Csak ezt valahogy addigra az apák is elfelejtik, pedig ők is mind átélhették ezt a saját apjukkal.

Íme, a teljes mérkőzés felvétele:

Szerencsés esetben.

Szóval nagyon készülődtem életem első igazi világbajnokságára, hiszen apu biztosított róla, hogy nemcsak ezt nyeri meg a magyar válogatott, hanem az összes többi mérkőzését is.

Akkoriban egy televíziónk volt nekünk is. Sőt, azt is elárulom, hogy úgy nőttem fel, hogy hétfőnként nem volt magyar nyelvű adás a dobozban. Aznap egyetlen menekülőútvonalunk az este kilenckor kezdődő sportösszeállítás volt a cseh kettőn.

Ennek volt köszönhető, hogy a környezetemben minden felnőtt ember tudott valamennyire csehül beszélni. Abban viszont soha nem voltam biztos, hogy értették is, amit mondanak, abban pedig pláne nem, hogy értették azt, amit nekik mond a másik.

Többet viszont nem foglalkoztam a csehekkel és senki mással sem, mert közeledett az 1986-os mexikói világbajnokság első magyar mérkőzése, amelyről megfogadtam, hogy életem végéig emlékezni fogok rá.

Pláne azok után, hogy apu azt mondta, a ruszkik ellen játszunk.

Négy perc alatt összeomlott minden

Arra viszont nem számítottam, mert hogyan is számíthattam volna, miután apu jelezte, hogy világbajnokok leszünk, és az összes meccsünket megnyerjük, hogy előbb egy bizonyos Pavlo Olekszandrovics Jakovenko a 2., majd egy bizonyos Szjarhej Javhenavics Alejnyikav a 4. percben olyan fájdalmas sírásra késztet majd, amelyre ma is pontosan emlékszem.

Íme, a teljes meccs felvétele:

Mint ahogyan most is belesajdul a szívem, amikor visszagondolok rá.

Mert ez a mérkőzés tényleg olyan lett, amit nem lehet elfelejteni.

Hatot kaptunk a ruszkiktól.

Édesapám, akinél jobban ember nem szerette soha a mi kis csodálatos „magyarlabdarúgásországunkat”, és akinél soha, senki nem értett még jobban a focihoz, csak ült csendben és fájdalmasan, meredten nézett maga elé.

Úgy, ahogyan az édesanyám és a nővérem is.

Olyan fájdalom járta át a lakásunkat, mintha Magyarország elveszítette volna azt a világháborút, amelyben nemcsak a világ összes országa támadt rá, hanem még az Univerzum összes ufója is az ellenfeleink oldalára állt volna.

Legalábbis egy nyolcéves kisfiú pontosan így élte meg.

Abban a pillanatban még nem tudhattam, hogy negyven évvel később is ugyanerről a mérkőzésről fogok írni.

Negyven éve keressük a választ Mexikóra

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az NB1.hu miatt, amelynek első napjától kezdve a tagja vagyok, szinte valamennyi magyar szereplőt megismerhettem személyesen azok közül, akik ott voltak Mexikóban.

Még a szövetségi kapitányt, dr. Mezey Györgyöt is, aki aktuális mérkőzései vagy egy edzés után nem egyszer vitt haza csak azért, hogy még jobban megértsem, mit, miért és hogyan csinál vagy csinált.

Mindenkit megkérdeztem őszintén, szemtől szemben, hogy mi történt azon a bizonyos mérkőzésen.

A válaszaikról annyit elmondhatok, hogy senki nem említette a tésztát.

A legtöbben hosszú, fájdalmas csend után kezdtek beszélni róla.

Détári Lajos, akit addig a pillanatig, ameddig ugyanazon a világbajnokságon meg nem láttam futballozni Diego Armando Maradonát, a világ legjobb játékosának tartottam, az életrajzi könyvében azt írta, hogy két hétig edzettek a tűző napon délben, így jártányi erejük sem maradt a mérkőzésekre.

Ezt úgy kell érteni, hogy nem maradt energiájuk futni.

Pedig utána rúgtunk kettőt Kanadának, majd mivel hármat kaptunk a franciáktól a csoport zárómérkőzésén, egy gól miatt nem jutottunk tovább a csoportból.

Pedig ebben mindenki biztos volt.

És nem csak Magyarországon.

Amikor vége lett a mérkőzésnek, bevonultam a szobámba, hogy egyedül tudjak sírni.

Megfogadtam, hogy történjék velem vagy a magyar labdarúgással bármi is, mindig tiszta és teljes szívemből szurkolok majd a magyar csapatoknak és a válogatottnak.

Azt viszont, a 40. évforduló miatt elárulhatom, hogy csak két embert nem kérdeztem meg arról, hogy szerintük mi és miért történt Mexikóban.

Mert ahogy utaltam rá, mindkettőjüknek nagyon sokat köszönhetek…

Frissítés

Lenny Joseph vb-szereplése Fradi-játékosként Haiti csodáját és a gyerekkori futballálmok erejét is megmutatta Brazília ellen.

Lenny Joseph majdnem átélte azt, amit én gyerekként csak elképzeltem Brazília ellen